És egy döbbenetes nézői Facebook reakció!
Arra kérlek, ha itt jársz, előbb olvasd el, utána nézd meg a riportot...
Vásárhelyi Mária szavait tolmácsolom:
Ha nem tudnám, hogy ki ő, első látásra azt hinném, hogy egy Ukrajnából menekült asszonnyal beszélget a Telex újságírója.
Nem a kinézete, az öltözete, hanem az ideges és rémült tekintete, a bizonytalansága, a menekülésvágya miatt. De tudom, hogy ő Orbán Viktor miniszterelnök felesége.
Ott áll a riporterrel szemben, látszik rajta, hogy legszívesebben menekülne ebből a helyzetből, de a régi énje mégis azt súgja, hogy szóba kell állnia egy újságíróval, aki nem a főzési szokásairól, a férjéről vagy a gyerekeiről, hanem arról kérdezi, hogy Ő mit gondol a szörnyű háborúról, amely elől százezrek, sőt ma már milliók menekülnek, akiknek most, egy egyházi szeretetszolgálattal, Ő is adományt szállít.
És bár szóba áll a riporterrel, látszik, hogy retteg a helyzettől, a kérdésektől és a saját válaszaitól. Nem attól fél, hogy nem tud majd válaszolni, miért is ne tudna, hiszen egy okos, képzett, önmagát jól kifejező nő, hanem attól, hogy mit fognak kérdezni és ő "jól" felel-e rá. Hogy nem rontja-e el.
Hogy mik lesznek a következményei annak, hogy ő - ellentétben minden környezetében élővel - beleállt ebbe a helyzetbe. Látszik, hogy nem is tud mást feltételezni egy nem lakájokkal feltöltött médium munkatársáról, mint hogy tőrbe akarja csalni. Ő nyilván úgy érzi, hogy az apját, a lányát, a fiát sőt a férjét is az ellenzéki sajtó üldözi, hurcolja meg, bizonyára meg van győződve arról, hogy a családja az ellenzéki média áldozata.
Gondolom eszébe sem jut, hogy megpróbálja egy másik nézőpontból vizsgálni, hogy mi az oka az ellenzéki média kritikájának. És ezt bizonyos szempontból értem is. Hiszen ő egy anya, egy gyermek, egy feleség, tőle nem várható el az objektivitás.
Ettől azután az első perctől érződik rajta az ellenségesség és az alkatától láthatóan teljesen idegen agresszivitás. A válaszai gyanakvók, bizonytalanok, elutasítók. Már az első kérdés után kioktatja a riportert, hogy szerinte miről kellene kérdezni, illetve ő miről szeretne beszélni.
Minden újabb kérdést úgy vár, mint a deresre húzott az újabb ostorcsapást, zavarában és félelmében belegabalyodik a mondatokba, egészen egyszerű gondolatokat sem tud határozottan megfogalmazni. És nem meri kimondani, hogy mi a véleménye arról az embertelen pusztításról, amit férje példaképe Ukrajnában művel, nem meri kimondani, hogy ez tömeggyilkosság, háborús bűnök sorozata, mint egy kötéltáncos úgy próbál egyensúlyozni a nagyon szűk határok között, amelyeket a helyzete szabott számára.
Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon határozott gondolatai vannak arról, ami most történik a szomszédos országban. Lévai Anikóról mindenki tudja, hogy egy okos, intelligens, tehetséges, bátor és kedves nő volt, akinek volt saját véleménye, amit bátran képviselt is.
Néhány éve találkoztam vele az egyik bevásárlóközpontban, ahol azért figyeltem fel rá, mert észrevettem, hogy egy nő, aki előttem megy, percenként ijedten hátra fordítja a fejét, mint aki attól fél, hogy követik. Szívszorító volt!
Most nem tudom, hogy sajnáljam vagy megvessem. Mert persze tudom, hogy az ő helyzetében, öt gyerekkel, a háztartásba, a gyereknevelésbe és a miniszterelnök felesége pozícióba beszorulva, már nincs igazán választási lehetősége.
De akkor eszembe jut a tokaji szőlők ügye, a nevére íratott sok ezer hektárnyi föld, a Felcsút környéki gazdák tönkretétele, Váradi András és a közvetlenül, vagy közvetve a család által birtokolt hatalmas vagyon meg az is, hogy hány ember életét tették tönkre, amíg az ország leggazdagabb családja lettek.
Mert ez is a család, nemcsak az öt gyermek, a négy unoka a meghurcolt fiú gyerek. És akkor már nehéz sajnálni ezt a szomorú, meggyötört, rémült nőt, aki lehetett volna sikeres ügyvéd, büszke anya és boldog nagymama, aki bátran vállalja, hogy mit gondol arról a háborús borzalomról, ami a szomszédos országban történik és nyíltan kimondja, hogy elítéli és megveti az agresszort, aki ezt a borzalmat előidézte.
Ahogyan ezt a fiatal és szabad Lévai Anikó tette volna.
Arra kérlek, ha itt jársz, előbb olvasd el, utána nézd meg a riportot...
Vásárhelyi Mária szavait tolmácsolom:
Ha nem tudnám, hogy ki ő, első látásra azt hinném, hogy egy Ukrajnából menekült asszonnyal beszélget a Telex újságírója.
Nem a kinézete, az öltözete, hanem az ideges és rémült tekintete, a bizonytalansága, a menekülésvágya miatt. De tudom, hogy ő Orbán Viktor miniszterelnök felesége.
Ott áll a riporterrel szemben, látszik rajta, hogy legszívesebben menekülne ebből a helyzetből, de a régi énje mégis azt súgja, hogy szóba kell állnia egy újságíróval, aki nem a főzési szokásairól, a férjéről vagy a gyerekeiről, hanem arról kérdezi, hogy Ő mit gondol a szörnyű háborúról, amely elől százezrek, sőt ma már milliók menekülnek, akiknek most, egy egyházi szeretetszolgálattal, Ő is adományt szállít.
És bár szóba áll a riporterrel, látszik, hogy retteg a helyzettől, a kérdésektől és a saját válaszaitól. Nem attól fél, hogy nem tud majd válaszolni, miért is ne tudna, hiszen egy okos, képzett, önmagát jól kifejező nő, hanem attól, hogy mit fognak kérdezni és ő "jól" felel-e rá. Hogy nem rontja-e el.
Hogy mik lesznek a következményei annak, hogy ő - ellentétben minden környezetében élővel - beleállt ebbe a helyzetbe. Látszik, hogy nem is tud mást feltételezni egy nem lakájokkal feltöltött médium munkatársáról, mint hogy tőrbe akarja csalni. Ő nyilván úgy érzi, hogy az apját, a lányát, a fiát sőt a férjét is az ellenzéki sajtó üldözi, hurcolja meg, bizonyára meg van győződve arról, hogy a családja az ellenzéki média áldozata.
Gondolom eszébe sem jut, hogy megpróbálja egy másik nézőpontból vizsgálni, hogy mi az oka az ellenzéki média kritikájának. És ezt bizonyos szempontból értem is. Hiszen ő egy anya, egy gyermek, egy feleség, tőle nem várható el az objektivitás.
Ettől azután az első perctől érződik rajta az ellenségesség és az alkatától láthatóan teljesen idegen agresszivitás. A válaszai gyanakvók, bizonytalanok, elutasítók. Már az első kérdés után kioktatja a riportert, hogy szerinte miről kellene kérdezni, illetve ő miről szeretne beszélni.
Minden újabb kérdést úgy vár, mint a deresre húzott az újabb ostorcsapást, zavarában és félelmében belegabalyodik a mondatokba, egészen egyszerű gondolatokat sem tud határozottan megfogalmazni. És nem meri kimondani, hogy mi a véleménye arról az embertelen pusztításról, amit férje példaképe Ukrajnában művel, nem meri kimondani, hogy ez tömeggyilkosság, háborús bűnök sorozata, mint egy kötéltáncos úgy próbál egyensúlyozni a nagyon szűk határok között, amelyeket a helyzete szabott számára.
Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon határozott gondolatai vannak arról, ami most történik a szomszédos országban. Lévai Anikóról mindenki tudja, hogy egy okos, intelligens, tehetséges, bátor és kedves nő volt, akinek volt saját véleménye, amit bátran képviselt is.
Néhány éve találkoztam vele az egyik bevásárlóközpontban, ahol azért figyeltem fel rá, mert észrevettem, hogy egy nő, aki előttem megy, percenként ijedten hátra fordítja a fejét, mint aki attól fél, hogy követik. Szívszorító volt!
Most nem tudom, hogy sajnáljam vagy megvessem. Mert persze tudom, hogy az ő helyzetében, öt gyerekkel, a háztartásba, a gyereknevelésbe és a miniszterelnök felesége pozícióba beszorulva, már nincs igazán választási lehetősége.
De akkor eszembe jut a tokaji szőlők ügye, a nevére íratott sok ezer hektárnyi föld, a Felcsút környéki gazdák tönkretétele, Váradi András és a közvetlenül, vagy közvetve a család által birtokolt hatalmas vagyon meg az is, hogy hány ember életét tették tönkre, amíg az ország leggazdagabb családja lettek.
Mert ez is a család, nemcsak az öt gyermek, a négy unoka a meghurcolt fiú gyerek. És akkor már nehéz sajnálni ezt a szomorú, meggyötört, rémült nőt, aki lehetett volna sikeres ügyvéd, büszke anya és boldog nagymama, aki bátran vállalja, hogy mit gondol arról a háborús borzalomról, ami a szomszédos országban történik és nyíltan kimondja, hogy elítéli és megveti az agresszort, aki ezt a borzalmat előidézte.
Ahogyan ezt a fiatal és szabad Lévai Anikó tette volna.